16. ...Hazafelé

16. ...Hazafelé
Csütörtökön és pénteken nagyon belehúztunk a melóba, mert minden lemaradásunkat be akartuk hozni, és még a tréningen kívül dolgozni is akartunk egy kicsit. Ez úgy terv szerint sikerült is, mármint a többieknek. Nekem nem annyira jött össze, mert az utolsó három napra már rendesen kiütött az itteni életmódom. A beleim megadták magukat a mexikói kajáknak, már semmit nem tudtam megenni, csak kekszet és sütiket. Emellett esténkét rendesen belázasodtam, és napközben csak a magammal hozott gyógyszerekkel bírtam ki a 10 órányi figyelést és munkát. Szóval az utolsó napokra már finoman szólva nem voltam 100%-os, néha simán bealudtam előadás közben, máskor meg 10 percenként kellett kirohangálnom a WC-re...
Szombaton délután 4 órakor indult a gépem vissza, így már délben kijelentkeztem a szállodából, hogy biztosan legyen időm taxit keresni és a kiszámíthatatlan forgalom mellett kiérnem a reptérre időben. Maradt még vagy 250 dollárom ezért azon gondolkodtam, hogy utolsó nap még kimegyek a plazába, és bevásárlok apró hülyeségekből, hadd örüljenek az ismerősök. Aztán inkább voltam olyan óvatos, hogy inkább először ki akartam fizetni a szállodai számlát, és utána vásárolni amikor pontosan látom mennyi marad. Jól tettem, mert a szálloda jóval többet számlázott ki mint amennyiben előre megállapodtak a céggel. Az összes maradék pénzem ráment, és olyan szemét rövidítéseket használtak a számlán, hogy nem igazán értettem mi kerül ennyivel többe. Ha jól értettem, akkor az internet elérésemet számolták fel a normál ár tízszeresével, meg még néhány misztikus szolgáltatást, amit én egyáltalán nem kértem. Mivel a recepcióssal nem volt érdemes vitatkozni, a szálloda manager-t meg egy óra múlva ígérte, így lenyeltem a békát és kifizettem. Végül is nem az én pénzem, meg el kell érnem a gépet. Taxit nagyon könnyü volt szerezni, a szombat délelőttökön sorban álltak a szálloda előtt és csak annyit kérdeztek: aeropurto ?
Si, Vamonos !
Szóval elindultam haza. Remélem otthon hamar elmúlik minden nyavalyám, a jó kis haza légkör meg a finom kaják rendbe raknak. Az azért elég húzósnak ígérkezik hogy lázasan utazzam végig a 18 órát, és még Pamela sem lesz mellettem... :-(
Mexikóvárosig semmi gondom nem volt, de ott rögtön izgalmassá vált a dolog amikor néztem a táblán hogy jó pár járatot töröltek. Óh neee, ez most úgy hiányzott mint lepratelepen a sárgaláz ! Egy elég durva hurrikán van most éppen Kuba fölött és tudom hogy északnak tart, mert pénteken már nézegettem a neten. Arra tisztán emlékeztem hogy amikor jöttünk akkor pont kuba északi része fölött jött el a repülő, van egy képernyő ahol kivetítik egy térképre hogy éppen hol tartunk. Szóval ez így meredek lesz, lehet hogy törlik az én járatomat is ?! Rögtön minden bajom lett, semmi kedvem nem volt egy-két napot repülőtéren tölteni, érjünk már haza! Egy órát izgultam a nagy váróteremben, mert addig nem írták ki hogy a gépem indul-e vagy nem, aztán egy másik órát a többi utassal együtt a bejáratnál, mert nagyon ingatagnak nézett ki az indulásunk. Ott telefonálgattak meg dumáltak a pilóták a kapu előtt, gondolom egyeztettek a helyzetről. Aztán végül felengedtek minket és elindultunk. Néztem a kivetítőn, hogy nagyon más irányba mentünk mint ahogy jöttünk. Igen nagy íven kikerültük a hurrikánt, mélyen berepültünk az USA fölé. És még így sem úsztuk meg simán a dolgot. Éppen elkezdték felszolgálni a vacsorákat, amikor a pilóta kiadott egy vészjelzést (csak spanyolul beszélt), a személyzet azonnal visszaszedett mindent, nem érdekelte őket ki hol tart a kajával, és minden utast a székbe parancsoltak, ők is leszíjazták magukat aztán vártunk. Néhányan kezdtek hepciáskodni, de akkor megjött az amiért az egész buli történt. Kb. 30 percen keresztül úgy rázkódott a hatalmas gép amit nem hittem volna hogy szétesés nélkül ki lehet bírni. Olyan érzés volt mintha egy úton 10 méterenként felraknak egy-egy fekvőrendőrt, te meg kocsival olyan 50-el végighajtasz rajta! Sápadt mindenki rendesen, a hátam mögül hallottam hogy néhányan rögtök vissza is pakolták a megevett vacsorát a kis nejlon zacskóba, de ezen kívül igen nagy csönd volt végig. No, ez volt a hurrikán legszéle. Turbulens rétegek. Elmondva egyszerű, de átélve nagyon meredek volt, és nagyon örültem hogy nem mentünk közelebb. Úgy rázott egy száz tonnás óriásgépet mint a kisgyerek a gyufásdobozt. Aztán egyik percről a másikra vége lett, és utána már nagyon sima utunk volt. Bevettem az utolsó lázcsillapítómat és majdnem végigaludtam a nagy utat.
Az utolsó repülés már csak 2.5 óra Madridból Bécsbe de ezt már annyira utáltam, hogy ez tünt a leghosszabbnak. Pedig itt is egy ablak melletti kettős ülésen ültem és felszállt pont mellém egy édes kis 25 éves osztrák csaj, olyan igazi Evelin -féle. Kedves volt meg még beszélgetni is akart, de én már csak morogni tudtam vele... Nagyon meg akartam már érkezni.
Aztán a reptéren a taxis még balfaszkodott egy kicsit, mert nemhogy nem jött be értem időre, de csak valahol kívül tudott leparkolni, és csak a mobil miatt találtam meg, úgy hogy vagy 20 percet kellett az épületek között csomagokkal caplatnom. Eléggé utáltam érte. De ő végre magyarul beszélt. Istenem de jó ! A megérkezés pont olyan volt amire számítottam, nyugodt város, üres lakás, telefonok a családdal.
Nem tudtam eldönteni, mi volt a nagyobb hatású, az első hét hatalmas zabálásai, vagy a második hét rosszullétei. Itthon első dolgom volt a mérlegre állni, a végeredmény 6 kiló mínuszban. Akkor tényleg eléggé kikészültem... Most jön egy hét tea és keksz, azután lassan visszaállok a világ legfinomabb konyhájára: a magyarra !